Az ember manapság sokszor találkozik olyan témákkal, amelyekkel szemben nincs egyértelmű, kiforrott, átfogó véleménye. Nemes egyszerűséggel azért, mert a párbeszéd nyitott. Napjainkban ilyen a legtöbb, egyenjogúságért folytatott dialógus is.

"Én csak egy egyszerű pasi vagyok, nem értem pontosan ezeket a női egyenjogúságért folytatott harcokat." - indít Perchál Péter posztja. Nem hiszem, hogy ez kifogás lehetne. Gondoljunk bele egy kicsit mélyebben: 

Én csak egy egyszerű fehér ember vagyok - nem értem, pontosan, hogy mit akarnak a feketék. Elfogadható ez így? Tényleg nem értjük? Pedig ma már nevetségesen egyértelmű - de legalábbis annak kéne, hogy legyen -, hogy csak a példa kedvéért említve, felszállhatnak a buszra, még akkor is, ha fehérek is ülnek rajta. Nőből sokkal több van, mint fekete (vagy sárga, réz, kreol, akármilyen) bőrű emberből. Mégsem akarjuk érteni, miért probléma az, ha nem akarjuk őket emberként, egyformaként kezelni. Erre nem lehet kifogás az, hogy de hát én nem vagyok az. Talán nem érint a nők kérdése - akkor majd érint a melegeké, a bevándorlóké, a zsidóké, a cigányoké, az iszlámhívőké, és lehetne még sorolni. Az elfogadás nem lehet annak függvénye, hogy épp érintett-e valaki az adott kérdésben. Amint találkozik a kérdéses problémával, érintetté válik.

Személy szerint én hiszek abban, hogy amíg az én jogaim nem csorbulnak, amíg életem nem lesz kevesebb, addig másnak joga van annak lenni, aki akar. Aki ő maga igazából. Joga van mindahhoz, amihez nekem is. A fent nevezett cikk kiemeli: nem vagyunk egyformák, de egyenlőek vagyunk. Majd azzal a lendülettel szemen köpi ezen állítását - a lehető legkárosabbat téve, amit elkövethet e témában olyan személyként, akinek hangja van, akire figyelnek az emberek. Na de hol a hiba? Lássuk!

"Mert hát vannak azok a típusú nők, akik kikérik maguknak, ha nőként kezelik őket. Tudod, akik felháborodnak, ha vinni akarod a csomagjukat, csúnyán néznek, ha te akarod fizetni a számlát, és a kezedre csapnak, ha egy emelkedőn fel akarod segíteni őket. Hiszen ők a legkevésbé sem gyenge, törékeny nők." - És vannak azok a férfiak is, akik mérhetetlen cinizmussal kezelik a nőket. Tudod, akik azt hiszik, hogy ezt megtehetik, hogy ez természetes. Nem kell vinni a csomagjaim, csak azért, mert nő vagyok. Ha a haverodnak nem tennéd meg, akkor se, ha nehéz, és küszködik, ne kivételezz velem, mert nő vagyok. Ne azért fogd meg az ajtót, mert nő vagyok, hanem mert előzékeny és udvarias vagy - nemtől függetlenül. Hidd el, senki sem olyan gyenge, hogy ne tudjon felmenni egy emelkedőn segítség nélkül csak azért, mert épp nő. Sőt: senki sem gyenge vagy törékeny azért, mert nő. Sok más okból lehet az, ez persze vitathatatlan tény. Ahogyan az is, hogy ha fizeted a vacsorát, az olyan érzetet hagyhat a másik félben, hogy megvetted az idejét, és ő magát is. Fogad el, ha egyelőre ezt nem szeretné bevállalni, ha nem akarja azt az érzést kelteni, hogy máris rád akar támaszkodni, és téged kizsákmányolni! Ha önálló akar lenni, és szabad akaratból dönteni. 

A nagyinak segítő unoka nem azért praktikus és hasznos, mert a nagyi nőből van, hanem azért, mert életkorából adódóan már nem képes úgy ellátni a ház körüli dolgokat - pláne a nehéz fizikai munkát -, mint egy fiatalabb. Ez nem azt jelenti, hogy a nőknek nincs szüksége férfiakra! Szó sincs róla, hogy férfiak tömegének kéne rettegnie a sarokban sírva, hogy többé haszontalan állatokként lesznek tartva, akiket olykor elővesznek majd gyermeknemzési célra, egyébként meg mint a többi haszonállat, majd csöndben végzi a dolgát. A kérdés ennél sokkal mélyebb. Nevezetesen, hogy ha mint két diplomás értelmiségi, véleményt nyilvánítok egy szakmába vágó kérdésben, ne fintorogva várják, hogy jó, jó, de mit mond egy FÉRFI, akkor is, ha amúgy ő nem ért a témához. Hogy a patikában ne követeljék a gyógyszerészURAT, hátha ő ért hozzá, hogy hogy kell kiadni egy gyógyszert. Hogy a munkahelyemen ne kelljen megbélyegezve dolgoznom, végeznem ugyanazt, akár sok tízezerrel kevesebbért, mint egy férfinek. Hogy ha politikus vagyok, ne üvöltse be senki egy beszédemen, hogy vasaljam ki az ingjét. Hogy senki sem utasít mosolygásra, egyszerűen azért, mert nem lehet bajom, ha mégis, elvárt, hogy hallgassak róla, és vágjak jó képet. 

De akkor miben rejlik a lényeg? Nos, úgy hiszem, hogy ebben: "De úgy gondolom, nem vagyunk egyformák, és én pont azok miatt imádom a nőket, amikben különböznek tőlünk. Nem feltétlenül kell egyforma dolgokban egyformán jónak lenni. Pont azzal egyenlítődnek ki a különbségek, hogy hol az egyik, hol a másik nem vezet valamiben egy orrhosszal" - de abban is hiszek, méghozzá töretlenül, hogy mindez nem nemektől, rasszoktól, hittől vagy lakhelytől, anyagi helyzettől függ. Sőt! Mindez személyiségektől, egyéni képességektől és képzettségektől függ. Emberekről szól, egyenként, és nem tehető olyan különbségtétel, ami csak nagy általánosságokban kezeli az egyes csoportokat. Kiváltképpen nem akkor, amikor az emberiség bő fele tartozik az egyik ilyen csoportba. Hiszen a szembeállítás nem épít. Ez az, ami - véleményem szerint - elsődleges a témában. 

Mit jelent mindez? Azt, hogyha a kormány elengedné a diákhitelét annak, aki eleget szül, minden egyéb aaggálya mellett igenis zavar, hogy csak a nőknek! Tán a férfi nem kellett ahhoz a gyerekhez? Önmegtermékenyítés volt? Annyit beszélnek az általuk ideálisnak tartott családmodellről, ami két ellentétes nemű felnőttből és gyermekekből áll, hogy hajmeresztő, ahogy ezt szemen köpik. De épp ennyire zavar, amikor egy reklámban férfinátháról beszélnek, vagy közel életképtelennek állítanak be egy férfit, mert épp náthás. Lehetne sorolni. 

Talán éppen emiatt, én nem akarok toronyba zárt hercegnő lenni. Nem akarok örök magányra kárhoztatva várni, és hajat vagy szakállat növesztve várni a szexuálisan önmegtartóztató, értem látatlanban rajongó hódolómat várni, hogy végre szóbaálljon velem, kimentsen (mint egy hadi zsákmányt), és megmutassa számomra az ő világát. amibe nélküle nem léphetek be, aminek amúgy nem vagyok saját jogon a tagja. Ne őrizzen sárkány, és ne legyen kulcsra zárt torony se. Nem akarok jutalom lenni. Nem akarok az övé lenni, a kincs, amiért végigküzdi magát mindenen. Ember akarok lenni.

Eli

Bevallom, szomorú vagyok. Vagyis, valójában nem igazán tudom eldönteni, hogy elkeseredettséget, vagy inkább dühöt érzek-e. Hogy az emberek botorsága, vagy a társadalmi felfogás, vagy a negatív, és kirekesztő berögzült elvek nehezen kezelhetősége okozza-e ezt az érzést, magam sem tudom. De az, ami kihozta belőlem ezeket a sorokat, nem más, mint a mérhetetlen gyűlölet, elutasítás, kirekesztés, és uszítás, amit az elmúlt napokban tapasztaltam az online térben.

Láttam a héten egy cikket, egy tíz éves kis srácról, aki – főleg korához képest – sminkmestereket megszégyenítő ügyességgel varázsol magára egy elegáns estélyhez illő sminket. Megnéztem a srác felhasználói fiókjára feltöltött többi képet is, és a munkái lenyűgöztek. Pedig az istenek lássák lelkemet, nem vagyok sminkpárti. A képein, a videóin látszik, hogy ügyes abban, amit csinál, és hogy szereti, élvezi csinálni. Bevallom, az angoltudásom szörnyű, szóval lehet, rosszul értelmeztem a képei alatt felsorakoztatott kommenteket, de nem igazán találkoztam gyűlölködéssel. Meglepett! Meglepett, ugyanis a magyar nyelvű cikk alatt az első, amit találtam egy ironikus hangvételű hozzászólás volt, amit egy „verjük agyba-főbe a meleg gyerekünket” mentalitású követett.

Aztán láttam, hogy kiadták egy készülő animációs film „kedvcsinálóját”, amely nyáron kerül várhatóan a mozikba, és a főszerepben egy homoszexuális fiút ismerhetünk meg közelebbről. Nem olvastam utána angol nyelvű lapokon, de állítólag az internet népe „imádja” a kezdeményezést. Ezzel szemben a magyar nyelvű online magazinnak, amely megosztotta a videót, és a cikket a filmről, még soha nem láttam egyetlen bejegyzése alatt sem annyi kommentárt, mint ez alatt. Annyi gyűlölködő, uszító, buzizó, hányingerkeltő kommentárt meg pláne nem.

Csak egyetlen kérdés merült fel bennem, mindezek kapcsán: „Miért?”

Persze, értem én, amit az emberek nem értenek, az félelemmel tölti el őket, attól ódzkodnak, az elsőre csak rossz lehet. Ez teljesen természetes, főleg, ha olyan félelmetesen hangzó szavakat használunk, mint a homoszexualitás, vagy a transzneműség. De miért van az, hogy a nyugati országok megnyilvánulásaiban napról napra, évről évre egyre kevésbé minősülnek ezek szitokszónak, míg itthon, aki nem cisznemű-heteroszexuális, azt agyba-főbe kell verni? Nagyon szeretném hinni, hogy rosszul látom a dolgokat, és nem ilyen rossz a helyzet. Nagyon szeretnék hinni abban, hogy amit látok, és tapasztalok az csak a hangos kisebbség, és a csendes többség háttérbe vonultan csóválja a fejét az ilyen megnyilvánulásokra, és velem ellentétben ki tudják zárni ezt a negatív élményt az életükből. Mérhetetlenül boldoggá tesz, hogy a saját, közvetlen környezetemben nem találkozom ekkora mértékű homofóbiával, és/vagy transzfóbiával, pedig azért bele-bele futok én is a mindennapjaimban. Azonban sajnos az, hogy mit szeretnék hinni, hogy miben reménykedem, és hogy mi az, aminek örülök, nem változtat azon, hogy képtelen vagyok elmenni az olyan megnyilvánulások mellett, amelyek csak a gyűlöletet, és a kirekesztést sulykolják, amelyek félelmet, haragot, ellenérzéseket gerjesztenek a jámbor lelkekben.

Szeretném elmondani, én hogyan látom ezt a helyzetet. Hogyan vélekedek a homoszexualitásról, és a homofóbiáról. (Amik oly mértékben szitokszavak, hogy még a szövegszerkesztőm is aláhúzza őket pirossal.) Mindezt mindennemű személyeskedés, és vádaskodás nélkül kívánom megtenni.

Volt ismerősöm, aki azzal érvelt, hogy ezt eltanulják egymástól az emberek, ezért van egyre több meleg a világban. Mert ez mára már „divattá” avanzsált, és „lassan követendő példa lesz”. Ezeket olvasni nap, mint nap a témában, laikusoktól, közemberektől, akik talán minden nap elhaladnak mellettünk az utcán. Nem gondolnám, hogy egyre több meleg van a világban. Azt pedig végképp nem gondolnám, hogy divat LMBTQ embernek lenni. Az egyetlen dolog, ami miatt több meleg észlelhető, mint mondjuk 30 éve, az az, hogy ma már (a legtöbb helyen) nem főbenjáró bűn melegnek lenni. Hogy az elmúlt évtizedekben olyan személyi jogokat védő törvényeket és rendeleteket fektettek le, és iktattak be, amelyek megkönnyítik az életet azok számára, akik nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak. Emiatt, bár a melegek száma valószínűleg nem növekedett drasztikusan, azok száma igen, valóban megnőhetett, akik ezt fel is vállalják, ki is mondják.

Mert mégis hogyan válhatna divattá valami, amit sok helyen a mai napig üldöznek, és büntetnek? Nézzünk csak Csecsenföld felé egy pillanatra. Hogyan válhatna divattá egy életforma, ami ennyi ellenérzést képes kiváltani a társadalomból? Miért lenne jó buli melegnek, leszbikusnak, biszexuálisnak, transzneműnek vagy queer-nek lenni (hadd ne soroljak fel mindent), ha vadidegenek bélyegzik meg ezeket az embereket? Ha vadidegenek mondják meg, hogyan kellene élniük? Ha vadidegenek random összeverik őket az utcán, mert nekik nem tetszik az életvitelük? Másnak lenni nem divat, nem buli! És pláne nem „követendő példa”. Nem is lehetne az. A heteroszexualitás sem követendő példa, hanem egy szexuális orientáció. Senki nem várja el egy heteroszexuális embertől, hogy homoszexuális legyen, sem egy cisznemű embertől, hogy transznemű legyen. Mégis evidens, hogy ez a fordított helyzetre nem igaz. Hogy egy homoszexuális vagy transznemű személyt meg kell gyógyítani, cisznemű-heteroszexuálissá kell tenni, mert „az a normális”. Miért?

Ezt nem lehet elkapni, ez nem betegség, nem fertőző, nem terjed, mint egy vírus. Még csak eltanulni sem lehet, mert az ember érzi magán, ha valami nem kompatibilis a személyiségével, ha önmagával nem koherens cselekedetet vagy stílust képvisel. Az, hogy valaki meleg, vagy transznemű, nem tanult viselkedési forma, nem lehet úgy hozzáállni, hogy "csak bebeszéli magának". Aki az LMBTQ közösséghez tartozik, nem csak kitalálja, egyik napról a másikra, hogy „ja, várjál már, hát én amúgy buzi vagyok”. Akkor sem, ha erre felnőtt fejjel eszmél rá, és akkor sem, akkor meg pláne nem, ha már gyermekként megfogalmazódik benne a gondolat. Sokaknak egy egész életen át tartó szenvedést okoz az, hogy elnyomják önmagukban önmagukat, pusztán azért, hogy a társadalmi normáknak megfeleljenek. Azoknak a társadalmi normáknak, melyeket mi magunk építettünk fel, és formálunk. Nem lenne jobb ezeket a normákat olyan irányba formálni, hogy ne legyen szexuális orientáció, vagy nemi identitás miatti hátrányos, negatív megkülönböztetés? Hogy mindenki, minden egyes személy, önmagával megbékélve, boldogan élhesse az életét? Azt fogadja házastársául, akit akar, azzal éljen, akivel akar, és annak fogja meg a kezét az utcán, akinek akarja? Tényleg olyan borzalmas világ lenne ez?

Gondolkozzunk kicsit, kitárva fantáziánkat. A föld népességének mindössze 1-2%-a rendelkezik természetes vörös hajjal. És noha pár évszázada még máglyán égették a vörös hajú nőket, ma már inkább szex szimbólumokként kezeljük őket, bármennyire is lealacsonyító ez a tárgyiasítás. Ezúton is elnézését kérem minden vörös hajú nőnek, sőt minden egyes nőnek, akit ez a megfogalmazás sért! Nem célom sem a lealacsonyítás, sem a tárgyiasítás. Mi változott ebben a pár száz évben? Az emberek rájöttek, hogy azzal, hogy egy egyénnek más színű a haja, nem jelent fenyegetést a társadalomra nézve. Hogy attól, hogy egy ember vörös hajú, nem szállta meg az illetőt sem démon, sem gonosz szellem, de még csak az ördöggel sem üzletelt. Pusztán így született. Éppen, mint akinek zöld a szeme, vagy akinek anyajegy van a nagylábujján. Pedig ismétlem: a föld népességének, mindössze 1-2%-áról beszélünk. Hallottunk már, ma a huszonegyedik században olyan kijelentést, hogy „Vörös hajúnak lenni nem természetes, nem normális dolog, mert csak barna hajúnak lenni normális, és elfogadott, mert abból van a legtöbb.”? Nem hiszem. Hiszen ezek alapján a vörösek mellett, sem a szőke, sem a fekete hajú embereknek nem lenne létjogosultsága az életre. Mégis élnek, köztünk járnak, és senkit nem zavarnak. Senkit nem vernek össze az utcán azért, mert nem barna a haja. És ez így is van rendjén!

Miért van az, hogy a népesség közel 10%-os csoportjának tagjaival mégis megteszik ezeket? Pedig a legtöbbjükön nem is látszik, amíg meg nem fogják a párjuk kezét. Mikor jut el az emberiség arra a pontra, mikor felismeri, hogy attól, hogy valaki nem /vagy nem feltétlenül/ az ellenkező nemhez vonzódik, vagy nem a biológiai nemének megfelelőnek érzi magát, hova tovább, ha éppen nem is tudja, vagy nem is akarja magát bekategorizálni egyik opcióba sem, attól még nem jelent veszélyt a társadalomra nézve? Hogy nem kell, hogy nem szabad erőszakkal „átnevelni” az embereket heteroszexuálisnak, és ciszneműnek, épp úgy, ahogy egy vörös hajú embernek sem festjük erőszakkal barnára a haját.

Mert igen, lehet verni a gyereket, ha nem illik bele a heteronormatív világképünkbe. Noha a törvények büntetik a gyermekbántalmazást, sokan meg is teszik. De mit lehet elérni ezzel? Semmi mást, csak azt, hogy eggyel több boldogtalan, szuicid hajlamú, önmagával megbékélni nem tudó, depressziós, befordult ember lesz a világban. Mert hiába vered a gyereked, ha meleg, biszexuális, transznemű, transzvesztita, queer, cross-dresser, vagy bármi más, ami nem cisznemű-heteroszexuális, ami szerinted az egyetlen normális dolog a világban (ami nem igaz...), attól az a gyerek még nem lesz cisznemű-heteroszexuális, ha egyszer nem annak született.

Sokan a mai napig abban a hitben élnek, hogy ez valami újfajta hóbort, ez amolyan huszonegyedik századi liberalista őrület. Pedig nem az. Amióta világ a világ, az LMBTQ közösség, azóta létezett, csak nem volt neve a dolognak. Nem volt kategorizálva. Sokáig a különböző csillagrendszereknek sem voltak neveik – nem is tudtak, csak kevesen a létezésükről -, ez mégsem jelenti azt, hogy az Alfa Centauri csillagrendszer valami újkori találmány, igaz? Tekintsünk bele a mitológiákba – bármelyikbe! Hány nőnek öltözött férfi alakot, hány férfinak öltözött női alakot látunk?!

Azzal érvelnek, hogy már a csapból is ez folyik, és a meleg emberek ráerőltetik a melegségüket a normális, kulturált heteroszexuális emberekre. Mert eljött az a kor, mikor megjelennek a melegek a filmvásznakon, és a médiában. Megjegyzem a legtöbb pop-kulturális médiában túlzóan elnagyolt szerepkörökben, szinte már kiparodizálva. (Kinek rémlik a picsogó, rózsaszín latexcuccos, pipiskedő meleg férfi?) Sokak szerint nincsen létjogosultsága egy ezzel a témával komolyan foglalkozó filmnek, mert erkölcsi torzulást okoz a gyerekeknél.

Pedig szerintem igenis van média-jogosultsága a témának! Nem azért, hogy mindenki „köcsög” legyen, és „köcsögösködjön”. Nem azért, hogy a melegséget ráerőltessék a hetero emberekre. A filmipar rájött arra, hogy az LMBTQ közösség, habár kicsiny töredéke a népességnek, a társadalom szerves része, és attól, hogy nem jelenítjük meg ezeket az embereket, attól még léteznek. És ez jó!

Ugye, hogy jó? Kérlek, mondjátok, hogy nem csak az én elborult, idealista elmém tévképzete az egész „éljünk-boldogan-egymás-mellett” dolog!